Tizennyolc

Az én gyerekem egy igazán rendes gyerek. Öntörvényű kissé, de határozottan szófogadó és arany szíve van. (Elképzelhető az is, hogy csak marhára megunta a mindennapos nyígásomat, és megsajnált -talán végre befogja a számat azzal ha cselekszik-, ugyanakkor maradjunk a rendes gyerek verziónál. Az cukibb.) Szóval az alábbiakat kértem tőle az elmúlt két hétben (azon kívül, hogy lehetőleg ne fejelgesse/dekázgassa a hólyagomat, mert az egyáltalán nem buli és különben is – ilyet idekinn sem csinálunk):

a) Jó lenne, ha megfordulna, mert a kijárat sajnos a másik irányban van, hacsak nem szeretné kifejezetten, hogy seggel előre húzzák ki a hasfalamon keresztül ha a dokik egyszercsak úgy határoznak, hogy itt az ideje (láttam valami ilyen videót, és hát nem mondanám túlzottan lélekemelőnek a dolgot). Igyekeztem meggyőző érveket sorakoztatni, hogy ezt a verziót nem akarhatja igazán, és higyjen nekem ez nem túl elegáns módja a megérkezésnek sem.

b) Az eddigi sikertelen próbálkozásaink után -légyszi- csak egyetlenegy képet szeretnék, amin teljes valójában láthatom az arcát (itt bociszemek, szájbiggyesztés miegymás a részemről) szóval nagyon nagyon akarom.

Hálistennek a dolgok pozitív kanyart vettek a ma reggeli méregdrága vizsgálaton, ugyanis a gyerek egyrészt becsületesen megfordult, másrészt a kissé agresszív, támadós szonográfus néni hátráltató aurája ellenére is hajlandó volt sztárfotókat, profilt és grimaszokat villantani, és tudom, unalmas, de úgy éreztem, mintha a világ nyolcadik csodáját nézhetném teljes áhítatban. Valami belement a szemembe is (najó nemes egyszerűséggel ott bőgtem le a sminkemet), és azóta se bírom abbahagyni a hülye vigyorral felvértezett Bámulást. Biztosan igaz az a nonstop hangoztatott mondás, miszerint minden anyának a saját gyereke a legszebb a világon, de minden elfogultság nélkül kijelenthető, hogy ez a gyerek valóban formás, és minden porcikája tökéletes. Mindemellett békésen és birkatürelemmel tűrte, hogy az ultrahangos vizsgálófejjel/a néni ujjával/az anyja ujjával (ebben a sorrendben) döfködjék majd’ egy órán keresztül, holott ő csendes kajakómázós szendergést tervezett a reggelire kapott virsli-zöldség-narancslékombó után ha hagyták volna. Szerencsére megbocsátott minden ilyet az anyja boldogságáért, mert Ez Egy Ilyen Gyerek, velem meg azóta nem lehet bírni.

Végezetül pedig a Mindenre Is Magyarázattal Szolgáló, Apjára totálisan hasonlító Nevezett*:

* a kép ezúttal is Szerzői Tulajdon

Tizenhét

A fiam a másfél héttel ezelőtti ominózus ultrahangvizsgálaton szokásához híven hozta a formáját. Magasról tett túlfűtött, “látniakarom” anyjára és nemes egyszerűséggel hátat fordított. (Végülis nem tudom mibajom van, mert láthattam. A tarkóját. Tanulság: az univerzum újra és újra az orrom alá dörgöli, hogy röhögve megszívat, ha nem pontosítom kellően a hozzá intézett kéréseimet…) Azért hogy ne legyen annyira egyszerű a képlet, a gyerek faros is, tehát kényelmesen pocolva ül a babérjain (akárcsak szülőanyja egykoron), szóval nem fogja megkönnyíteni a dolgomat ha eljön az ideje. (Mondjuk már most sem egyszerű az életünk, mert fej helyett lábbal szerencsére sokkal erőteljesebben képes időnkénti passzióból rugdalni a hólyagomat ami külön élvezet, ugyanakkor ez csak aprócska kellemetlenség a felvagdalnak májusban opcióhoz képest.) Ezek után azon fogok csodálkozni, ha a holnap reggel esedékes babamozin BÁRMILYEN használható képet sikerül lőni az arcáról, mindezt méregdrága pénzért ofkorsz. A zöldséges babaapp szerint növésben egyébként elérte egy cipó méretét (rendhagyó változás a teljes piaci növény-gyümölcs arzenál után haha), cserébe szerencsére kb egyáltalán nem hízom. Ennek rendkívüli módon örülök, mert immáron a kocsiból kiszállás is komoly nehézségeket okoz, teljes elszalonnásodás esetén pedig ez már átmenne kb lehetetlenbe is. Ugyanakkor ezt ha megszakadok sem fogom hagyni, becsületesen járok kisnyanyatornára és lelkesen gerebélyzek a kertben, vagy lépcsőzök itthon. Férj igazán megérdemli, hogy terhesen (és majd utána) is dögös asszonykája legyen, ebből nem engedek semennyit. Pont. (Írom ezt úgy, hogy az előbb négy csokis kekszet toltam az arcomba – de legalább cukomentesek és amúgyis valamivel fel kellett keltenem a ma még kb egyáltalán nem mozduló, békésen alvó gyereket. #bénakifogások #palmface)

A babacuccok végtelen kistájának beszerzése közben egyébként egy csomó dologra rá kellett döbbennem:

• Babaholmit vásárolni kb ugyanolyan, mint esküvőt szervezni. Amint elnyikkantod magad a megfelelő kulcsszavakkal, minden négyszeres árkategóriára emelkedik. Zokogó lélek alap.
• Istentelenül hosszú a “deazkell” elemek listája, szóval nem is tudom mihez kezdenék az unokájukat tűkön ülve váró nagyik nélkül, akik kb a cuccok felét önhatalmúlag is beszerezték nekünk. Egyébként kész anyagi csőd lenne minden vackot megvenni.
• Korábban a pofátlanul túlárazott, támogatásmentes és nehezen elérhető termékek miatt sírtam kajanyomiként, amit egyszer már sürgősen át kellett értékelnem magamban az esküvőnk szervezésekor, most pedig méginkább a gyerek miatt. (Tuti, hogy az univerzum szórakozik velem ismét Van ez még feljebb is! felkiáltással.)
• A nap 24 órája is kevés lenne a tomboló fészekrakó ösztönök miatt a holmik böngészésére és az alapos utánaolvasásra. (Az éjjeliszekrényemen is tornyokban állnak az okosságokat tömörítő irodalmak.)
• Egy babakocsi többe kerül, mint még nemrégiben egy használtautó ára. Nem viccelek.
• Sírás napi szinten garantált. (Árak és hormonok miatt.)

Mostanában úgy érzem magam, mint egy egyszerre hatfele fordulni próbáló szélkakas, időm viszont már alig van. Pedig még csak most lett két csíkos az a bizonyos teszt… Nem tudom hová tűnt el hét hónapnyi idő. 76 nap van maximum hátra. Belegondolni is ijesztő.

Tizenhat

Még két és fél óra… Velem pedig már egyszerűen nem lehet bírni, annyira várom, hogy láthassuk végre Marcit a mai ultrahangon. Azért csak hogy jó is legyen az idegbaj mellé, perpill mozdulni se bírok a mindent átható izomláz miatt, amit a hétfői, kissé túllőtt kismama torna okozott (egyébként egyre kevésbé) kecses habtestemnek.

A mai nappal betöltöttem a 27. hetet is, ami azt jelenti, hogy immáron a harmadik trimesztert taposom (a gyerek pedig karfiolból sütőtök méretűvé változott az app szerint), és -úristen- 10-12 hét múlva nekem SZÜLNÖM kéne. Szülnöm. Jelzem: abszolút felkészületlen vagyok, de még a gyerek szobája is csak illúziók ködfelhőjében lebegő terv. A pánik a köbön egyszerűen nem méltó kifejezés a bennem hömpölygő káoszra.

Tizenöt

Huszonhatodik hét:

• Testalkat: szép, szabályos gömb (ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja).
• Súly: hat kiló extra, de nagyjából soktonnás űrsiklónak érzem magam. (Korábban sosem értettem egyébként a terhes barátnőim siránkozását, amiért hatalmasnak érzik magukat, miközben egyáltalán nem is azok – hálistennek a karma engem is utolért, mostmár mindent értek, szánombánom kisdobos becsszó.)
• Alkalmak száma, amikor a fiam lerúgta a szerveimet: megszámolhatatlan per nap, de akármit is csinál imádom.
• A terhesség kezdete óta elfogyasztott mandarinok mennyisége: átlag huszonhat (!) kiló, többet bevallani sem merek, pedig esélyes, hogy alálövök a ténylegesnek.
• A fiam méretei: a telefonos app szerint kábé, akkora, mint egy karfiol (most inkább hagyjuk a személyes meglátásaimat ki az az elcseszett űrlény aki ilyen mértékegységeket használ).

Anyway. Szerintem nincs olyan nő aki ne képzelte volna már el magát terhesként, miközben kiegyensúlyozott zenlélekkel és üdvözült mosollyal a fején a hasát simogatja. Néha előfordul velem is, de a kegyetlen valóság inkább az (és bárki aki az ellenkezőjét állítja hazudik), hogy a terhesség ennél sokkalta árnyaltabb.

a) Az érzelmi zűrzavar és hullámzás olyan mélységeibe és magasságaiba képes repíteni átlag öt másodperc különbségekkel a szerencsétlen ember lányát, amit egy ártatlan nemterhes lélek elképzelni sem tud – a kiegyensúlyozottság itt nem létező fogalom. Férj/környezet a talpán aki bírja asszisztenciával.

b) Igenis van, hogy fáj. Nem elég, hogy a teljes belső berendezésed a gyomrodba ékelődve az agyadig tolódik (és nyomja a tüdődet), de amikor az ember gyermeke még nem várt időközönként rá is kezd odabenn a balett- és kungfubemutatóból ötvözött, különleges elemekkel tarkított műsorára: nos azt sehogy máshogy nem tudom szemléltetni, mintha bezárnának, majd eleresztenének benned egy törpeméretű harci jószágot, ami mindent el fog követni a szabadulása érdekében. A múltkor lerúgta a kezemben tartott mobilt a hasamon át. Értitek? Az időnként random keményedő hasról, azonnal bepisilek érzésről és egyebekről majd inkább egy másik posztban…

c) Álmomban sem hittem, hogy az olyan egyszerű tevékenységek, mint a kanapéról felkelés, a farmerom levétele, zuhanyozás közben a lábaim elérése, vagy bármilyen mozdulatsor, ami előre és lehajlást igényel, komolyabb és összetettebb logisztikát von maga után, mint egy nukleáris atomrakéta megtervezése és összerakása. Pedig így van. Eddig hősiesen kitartottam, de nem tudom, mi lesz pár hét múlva, amikor már erőlködve se érem majd el semmimet.

Note: Ha el akartok egyébként valamit rejteni előlem (mint pl. mogyorókrém vagy gumicukor) tegyétek simán a földre. Ott fog maradni. Nem viccelek.

d) Szerencsére az olyan bizarr dolgok, mint a fal nyalogatása, kőevés, vagy sínek szagolgatása elkerültek az elmúlt hónapokban, de azt rendkívül nehezen sikerült megemésztenem, hogy a minap felzabáltam egy teljes Sparos konzerv őszibarackot, aminél szemetebb kaját nemigen tudok elképzelni és amikor csak tudom kerülöm is az ilyesmit. Persze a gyerek boldogan rugdosott odabenn miután bevertem egy szégyenteljes adagot a fentebb említett förmedvényből, így némileg fátyolos tekintettel gondoltam vissza azon nosztalgikus időkre, amikor még ÉN irányítottam a testemet, és senki más.

e) A feledékenységem és szétszórtságom olyan dimenziókba lépett az elmúlt hetek során, amire soha a harcos amazon létem alatt még nem volt példa (értsd: remek úton haladok a totális elhülyülés felé) – az alkalmi süketséget pedig már meg sem említem.

Jövő héten megyünk leméretni a Törpeterroristát. (Alig várom, tuti bőgni fogok. Ez biztos.) A kapott és megvett babacuccok pedig kezdenek mindent IS beteríteni a lakásban. Ugyanakkor már csak 12 hét. Én pedig minden vagyok, csak felkészült nem.

Tizennégy

Ha az értelmező szótárakban létezne az okleleves halogatóbajnok kifejezés, remek illusztris alakja lehetnék az itt művelt tevékenységem okán, ez már egyszer bizonyos. Anyway az önutálat mocsaras bugyraiból kitörve és dióhéjban összefoglalva: az elmúlt másfél hónapban két oltás ellenére átestünk egy ocsmány covidon (emiatt nagyon paráztunk, plusz életemben nem voltam ilyen vacakul), volt egy csodálatos, meghitt és csendes esküvőnk (szerencsére meg tudtuk tartani és még belefértem a Ruhába is köszikösziköszi), van egy szupertürelmes és végtelenül aranyszívű Férjem és egy Babánk, akiről időközben kiderült, hogy tökegészséges legényke (az orrába egyszerűen szerelmes vagyok), és akinek a hatására az elmúlt hetekben -bár eddig csak három (najó lassan négy) kilót híztam- egy szabályos gömb/hengeres villanybojler alakját sikerült magamra öltenem. Ugyan Férj állítja, hogy ez messze nem így van, de tudom, hogy ő elfogult, a tükör pedig nem hazudik, értsd a derekam minden létező szegmensével együtt egyszerűen eltűnt. Nem tudom más hogy van a terhességgel, számomra olyan érzés, mintha 15 kiló pluszt cipelnék, miközben amúgy nem, valamint a legegyszerűbb tevékenység is Ninja Warrior nehézségű feladatokká fajul. Konkrétan nem tudok hasból felülni, guggolásból kapaszkodás nélkül felállni, a harmadikra felmászás a kínzás fogalmának új dimenzióit nyitotta meg előttem, továbbá átlagosan minden tizennegyedik másodpercben pisilnem kell. Bár még csak a 20. héten járok, de éjszaka például telihold volt (vagy a jóég tudja mi történhetett, mással nem bírom magyarázni), szóval azt kellett rezignáltan és ébren végigasszisztálnom, hogy a fiam odabenn úgy dobolt mint valami nyavalyás törzsi sámán egy emberáldozat bemutatása közepette. Most persze csend van, nyilvánvalóan bealudt, miközben én remek zombistatiszta alapanyag fejjel próbálok magyarul fogalmazni, németül tanulni, a munkámat elvégezni, és nem utolsósorban nem lefordulni az asztal mellől. Ráadásul a védőnő délután le fog cseszni, mert elfelejtettem lepecsételtetni a fogorvossal a kiskönyvemet, szóval ma még fejmosás is lesz.

Azért hagyok itt egy képet a Fővezérről* is, lássa mindenki rajta az ádáz elszántságot a szerveim lerúgására. Amúgymeg imádom. Minden porcikáját.

(*A kép szerzői tulajdon.)

Tizenhárom

Ahogy telnek múlnak a hetek úgy szembesülök azzal, hogy mennyire változnak bennem a gondolatok a világról, veszélyekről, a babám meglétének tényéről és arról, hogy a testem is követi ezeket. A hétvégén 17 év után átmenetileg búcsút kellett intenem imádott köldökpiercingemnek is (hüpp és szipp), mert már kezdett kényelmetlenné válni, ahogy a farmerom dörzsölte. És legelőször láthattuk, hallhattuk is őt (mármint a babát) a múlt csütörtöki nyolc hetes ultrahangon. Ott volt, majdnem két centisen, és ezerrel dobolt a szíve. Szokásomhoz híven elbőgtem magamat, (ezen esetek száma drasztikusan megugrott az elmúlt hetekben), és beletörődően konstatálnom kellett: képes vagyok csak úgy ok és minden átmenet nélkül is sírni, mintha a négy sarkában összedőlt volna a világ. Ez meglehetősen bosszantó érzés, tekintve hogy ilyenkor totál fogyatékosnak érzem magamat, mégha ez ilyen állapotban elvileg normális is. Azt viszont nagyon nehezen bírom feldolgozni, hogy örökmozgó pörgettyű énem a legkisebb terhelésre is elfárad, és a korábban sohasem használt utcai padok a legnagyobb gyönyörűség tárgyaivá váltak a szememben. Az elkövetkezendőkben egyébként mindenféle csodás vérvétel, döfködés és egyéb vizsgálat következik majd, amit egyrészt abból a szempontból várok, hogy kiderüljön jól van a törpemaki, ugyanakkor meg rettegek is, mert mi van ha mégsem. Anyway: a hányinger ami az első pár hétben kecsesen elkerült, a hatodik hétre ocsmány ellentámadásba fogott, azóta pedig megtapasztalhattam a világ leghosszabb és legocsmányabb hangover érzését. Sosem gondoltam volna, hogy a mit kérsz reggelire/egyáltalán enni kérdéskör ilyen kínszenvedést fog okozni, ahogyan azt sem, hogy bár most még alhatnék, de minden nyavalyás éjszaka felébredek mert pisilni kell.

Az idegbajos esküvői posztokba belegondolva pedig most inkább megfáradtan legyintek egyet. Lassan de biztosan haladunk, nincs okom rinyálni. Nagyon várom a Nagy Napot már. 🙂

Tizenkettő

Először terhesnek lenni (és később babázni) egy barátom szerint nagyjából olyan, mint mikor torpedósat játszol. Fogalmad sincs, hogy amit kilogikáztál jó e, talál e, vagy éppen nem használ semmit, ráadásul tök vakon vagy minden felmerülő kérdéseddel, kétségeddel, és nyűgöddel egyaránt. (Elhihetitek, nekem ezekből mostanra kábé hatezermillió akad.) Aztán persze mi a következő? Guglizol, aminek az az eredménye, hogy a kidobott találatok alapján már alsóhangon hatszor észrevétlenül elvetéltél (még akkor is ha semmi jele sincs – ne vitatkozz, hidd el)/anatómiailag valami tuti nem stimmel veled/a terhességed nem normális, és természetesen ha ez még nem elég, a fórumokon való segítségkérés következményeképp azzal is szembesülnöd kell, hogy a gyereked fogyatékos/csökött/súlyosan rendellenes lesz, ha meg mered enni/inni/netán magadra mered kenni az adott dolgot, de még levegőt se úgy vegyél, mert ahogy te csinálod tuti ártalmas, mondá az önjelölt géniusz mindenhez IS értő szupermamik végtelen sora.

A babával kapcsolatban egyébként még mindig őszinte kétségeim vannak miként fogom egyáltalán életben tartani őt, de a környezetemben sokasodó jobbfej anyukák rendre megnyugtattak eddig: valamiképpen nekik is sikerült és az emberiség sem halt még ki. Hát jó. Ezen eszmecserékkel párhuzamosan az irigyeim száma konstans növekszik, mert az leszámítva hogy továbbra is őrülten fájok melltájékon és random elbőgöm magam mindenféle reklámon vagy csak úgy is, hányingerem és kívánós rohamaim nem igazán vannak, vagy ha vannak is olyan elképesztően egészséges dolgokra gerjedek mint hajdinapalacsinta, zabkása, és zöldség/gyümölcshegyek. A bőröm letisztult, a sörényem meg bár istentelenül hullik, olyan fényes lett, mint egy űrhajó acélborítása. Szóval nem olyan rossz ám a helyzet. 🙂 Nem mondom azért, hogy egy pohár fröccs nem hiányzik, de még jó ideig el kell felejtenem a szittyót, és inkább dupla befalt mennyiségű magnéziummal simogatom ki ráncos idegeimet.

Viszont megfogadtam: legalább egyszer egy héten csinálok sztárfotókat miként is festenek a mostani állapotok. Íme a hat miliméteres zsákban figyelő gyermekünk egy fekete paca formájában. Az apja szerint rá hasonlít. Hát ki másra? 🙂

Next ultrahang: október 28. Ami pedig még szuperebb hír: Szörny a hormonoknak köszönhetően kisebb lett!

És hogy a következő vizsgálatig se tétlenkedjünk, szeretett férfimmel úgy döntöttünk: ideje összekötni az életünket. Idegbajos posztok a terhességesküvőkombó témával kapcsolatban hamarosan.

Tizenegy

Csendes de zsúfolt mindennapjaink megszokott kis folyamát a hét elején egy gigantikbazinagy hír kavarta fel egy kétcsíkos formájában. Nem, nem covid teszt, bár a mai napig jóízűen röhögök drága szülőanyám legelső reakcióján amikor telefonban pánikolva visszakérdezett az átküldött fotót meglátva: úristen B covidos?!

Voltak már itt gyanús előjelek egyébként, csak ugye annyira vaksi és elfoglalt voltam, hogy ezek fel sem tűntek, meg úgy egyébként is meglehetősen hullámzó vadharcosamazonsszélvészkisasszony egy természetem van. Nem számított, hogy masszív rajongást kezdtem mutatni a májkrémes, lilahagymával vastagon felpakolt reggeli pirítósok iránt (és összességében minden iránt amiben lilahagyma van), de az sem, hogy irgalmatlanul elkezdtem fájni melltájékban (hálistennek ez azóta is megvan, így az éjszakai performanszaim nagyjából a szánalmas kategóriákat verik az alvásfigyelő appom szerint). Mondjuk így utólag azon a ponton már tényleg elkezdhettem volna gyanakodni, amikor egyik este nyolckor kitaláltam, hogy én most márpedig mindenáron kakaós csigát szeretnék sütni, valamint minden egyes sorozatnézésünkkor, és délután is ülve elaludtam az elmúlt másfél hétben, de hát na… bárkivel előfordulhat ilyesmi. Végül kétnapos késést követően egy “áh úgysem vagyok terhes” felkiáltással megcsinált teszt igazolta a tényt: valaki más is van ott benn rajtam kívül.

Jelenleg kábé négy hetes lehet egyébként, és azt leszámítva, hogy bárhogy erőlködtem mindösszesen csak egy homályos körvonalú fekete 10×5 mm-es pacát láttam az ultrahangon a lelkesen bámészkodó doki mellett (azt mutogatta, hogy ott! ott van szerinte beágyazódva), szerencsére úgy tűnik minden rendben van. Hétfőn újabb doki. Én pedig igyekszem megszokni a gondolatot, hogy kilenc hónap még keményebb odafigyelés és önmegtartóztatás után -úristen kimondani is félelmetes-: anya leszek.

Tíz

De hogy valami szépet is írjak: szeretett férfim továbbra is végtelen türelemmel viseltet vadharcosamazonsszélvészkisasszony énem iránt, pénteken pedig megyünk egy csodás hétnyi tengerpartra is, erre kábé hat éve várok és kuporgatok, viszont még semmi sincs összepakolva. (Ezt ellensúlyozandó cukin ugrándozom időnként a lelkesedéstől de tényleg – el se hinnétek.)

Ami pedig a leglényeg ebben a rövid postban: éttermekben kajálás/bevásárlás kajanyomorékként külföldön és amúgy minden is főként horvát nyelven van > challenge accepted.

Kilenc

Van egy Szörnyem.

Több mint egy éve, egész pontosan azóta a februári nap óta, amikor az orvosszülők által levakarhatatlanul forszírozott éves ultrahangon a vizsgálófejjel döfködő aktuális doki kiszúrta. Szörny szép csendesen és alattomosan kúszott az életembe (tegyük hozzá, hogy ezt felettébb igazságtalannak tartja lázongó önérzetem, kajanyominak lenni is épp elég kihívás de ezek után az már igazán mindegy) mivel azonban (és itt most átugrunk másfél évet) a szakma kiválóságai a kontrollokon egy raklap pénz legombolása után is rendre csak annyit mondogattak hümmögve, hogy “…Nem változott méretre” és “…Elfér az ott amíg így van…” vagy hogy “…Fogalmunk sincs mi is ez tulajdonképpen, nagyon furi, még ilyet nem is láttunk… Béla! Gyere már ide, ezt neked is látnod kell!..” nagyon nem pánikoltam a dolog miatt. Jó ez némileg túlzás, de azért nem fantáziáltam rettenetes végkifejletekről sem. Szörnyről tehát senki emberfia nem volt képes eddig megállapítani, hogy valójában micsoda, ahogyan abban sem bírt megegyezésre jutni a konzultációkon az ifjú és öreg orvoshorda, hogy egyébként mi a bánatot is kellene kezdeni vele.

Mivel kis világunkban a covid mindennapos résztvevő lett, nem sok esélyem volt a nagyarcú véleményt nyilvánítós ugrándozásra, így Szörny az orvosok bizonytalanságát kihasználva vígan tovább kaszinózott. Az utóbbi pár hónapban viszont már fájdalmassá vált terpeszkedése, én pedig hirtelen belekóstolhattam a magyar egészségügy fantasztikus empátiával átitatott csodás világába, amiben abszolút az az elfogadott hozzáállás, hogy amíg nem az orvos problémája, addig amúgy senkit sem érdekel igazán. Azt már csak igen halkan jegyezném meg, hogy az elmúlt egy év során több nógyógyász látott, turkált és alázott, mint az elmúlt másik kilencben együttvéve, mégse jutottunk dűlőre egymással. Schade.

A körülbelül kétszázadik orvos aztán egyszercsak elköhintette a tumor (szerinte jóindulatú, de immáron erőteljes tartózkodással élek mindennemű vélemény iránt) és az operáció szavakat egy mondaton belül, onnantól pedig csak kapkodtam a fejem mint a teniszmeccsen. Kis műtét, ez volt az egyetlen vigaszom, reggel szépen bemegyek, este pedig B karjában hazakúszom. Aha. Már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor a műtétet megelőző kötelező vizsgálati körökön elkezdték pedzegetni, hogy kellene a vércsoportom, és jó lenne ha előző nap be is feküdnék. Ezen a ponton kissé besokallva és Clint Eastwoodos pillantásokkal penderítettem elő derék dokimat egy vizsgálóból, aki wtf nézésemre nagy zavarában közölte, igazából lövése sincs miként fogja ezt kioperálni, de előfordulhatnak komplikációk, aminek a vége az lehet, hogy teljesen ki kell pakoljon, szóval nagyműtét. Ezt követően pedig nagyjából se gyerek, se magánélet, 35 évesen vége az életemnek. Nem igazán tudom megfelelő szavakkal körbeírni az akkori gondolataimat ahogy felváltva villogott az agyamban az összes hozzá nem értő idióta felrúgása és a pánik tejóistenmilesz vörös szignója, de a vége az lett, hogy Szörny maradt, ekkora kockázatokat nem vagyok hajlandó vállalni. 3 havonta figyelik, aztán meglátjuk mihez kezdünk egymással. És most ezen a ponton kellene belőnöm egy cinikus fekete humortól csöpögő dárdát az egész cirkusz elbagatellizálása végett, de inkább csak lezárom a történetet azzal, hogy perpill úgy tűnik megszívtam.