Kilenc

Van egy Szörnyem.

Több mint egy éve, egész pontosan azóta a februári nap óta, amikor az orvosszülők által levakarhatatlanul forszírozott éves ultrahangon a vizsgálófejjel döfködő aktuális doki kiszúrta. Szörny szép csendesen és alattomosan kúszott az életembe (tegyük hozzá, hogy ezt felettébb igazságtalannak tartja lázongó önérzetem, kajanyominak lenni is épp elég kihívás de ezek után az már igazán mindegy) mivel azonban (és itt most átugrunk másfél évet) a szakma kiválóságai a kontrollokon egy raklap pénz legombolása után is rendre csak annyit mondogattak hümmögve, hogy “…Nem változott méretre” és “…Elfér az ott amíg így van…” vagy hogy “…Fogalmunk sincs mi is ez tulajdonképpen, nagyon furi, még ilyet nem is láttunk… Béla! Gyere már ide, ezt neked is látnod kell!..” nagyon nem pánikoltam a dolog miatt. Jó ez némileg túlzás, de azért nem fantáziáltam rettenetes végkifejletekről sem. Szörnyről tehát senki emberfia nem volt képes eddig megállapítani, hogy valójában micsoda, ahogyan abban sem bírt megegyezésre jutni a konzultációkon az ifjú és öreg orvoshorda, hogy egyébként mi a bánatot is kellene kezdeni vele.

Mivel kis világunkban a covid mindennapos résztvevő lett, nem sok esélyem volt a nagyarcú véleményt nyilvánítós ugrándozásra, így Szörny az orvosok bizonytalanságát kihasználva vígan tovább kaszinózott. Az utóbbi pár hónapban viszont már fájdalmassá vált terpeszkedése, én pedig hirtelen belekóstolhattam a magyar egészségügy fantasztikus empátiával átitatott csodás világába, amiben abszolút az az elfogadott hozzáállás, hogy amíg nem az orvos problémája, addig amúgy senkit sem érdekel igazán. Azt már csak igen halkan jegyezném meg, hogy az elmúlt egy év során több nógyógyász látott, turkált és alázott, mint az elmúlt másik kilencben együttvéve, mégse jutottunk dűlőre egymással. Schade.

A körülbelül kétszázadik orvos aztán egyszercsak elköhintette a tumor (szerinte jóindulatú, de immáron erőteljes tartózkodással élek mindennemű vélemény iránt) és az operáció szavakat egy mondaton belül, onnantól pedig csak kapkodtam a fejem mint a teniszmeccsen. Kis műtét, ez volt az egyetlen vigaszom, reggel szépen bemegyek, este pedig B karjában hazakúszom. Aha. Már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor a műtétet megelőző kötelező vizsgálati körökön elkezdték pedzegetni, hogy kellene a vércsoportom, és jó lenne ha előző nap be is feküdnék. Ezen a ponton kissé besokallva és Clint Eastwoodos pillantásokkal penderítettem elő derék dokimat egy vizsgálóból, aki wtf nézésemre nagy zavarában közölte, igazából lövése sincs miként fogja ezt kioperálni, de előfordulhatnak komplikációk, aminek a vége az lehet, hogy teljesen ki kell pakoljon, szóval nagyműtét. Ezt követően pedig nagyjából se gyerek, se magánélet, 35 évesen vége az életemnek. Nem igazán tudom megfelelő szavakkal körbeírni az akkori gondolataimat ahogy felváltva villogott az agyamban az összes hozzá nem értő idióta felrúgása és a pánik tejóistenmilesz vörös szignója, de a vége az lett, hogy Szörny maradt, ekkora kockázatokat nem vagyok hajlandó vállalni. 3 havonta figyelik, aztán meglátjuk mihez kezdünk egymással. És most ezen a ponton kellene belőnöm egy cinikus fekete humortól csöpögő dárdát az egész cirkusz elbagatellizálása végett, de inkább csak lezárom a történetet azzal, hogy perpill úgy tűnik megszívtam.