Tizenegy

Csendes de zsúfolt mindennapjaink megszokott kis folyamát a hét elején egy gigantikbazinagy hír kavarta fel egy kétcsíkos formájában. Nem, nem covid teszt, bár a mai napig jóízűen röhögök drága szülőanyám legelső reakcióján amikor telefonban pánikolva visszakérdezett az átküldött fotót meglátva: úristen B covidos?!

Voltak már itt gyanús előjelek egyébként, csak ugye annyira vaksi és elfoglalt voltam, hogy ezek fel sem tűntek, meg úgy egyébként is meglehetősen hullámzó vadharcosamazonsszélvészkisasszony egy természetem van. Nem számított, hogy masszív rajongást kezdtem mutatni a májkrémes, lilahagymával vastagon felpakolt reggeli pirítósok iránt (és összességében minden iránt amiben lilahagyma van), de az sem, hogy irgalmatlanul elkezdtem fájni melltájékban (hálistennek ez azóta is megvan, így az éjszakai performanszaim nagyjából a szánalmas kategóriákat verik az alvásfigyelő appom szerint). Mondjuk így utólag azon a ponton már tényleg elkezdhettem volna gyanakodni, amikor egyik este nyolckor kitaláltam, hogy én most márpedig mindenáron kakaós csigát szeretnék sütni, valamint minden egyes sorozatnézésünkkor, és délután is ülve elaludtam az elmúlt másfél hétben, de hát na… bárkivel előfordulhat ilyesmi. Végül kétnapos késést követően egy “áh úgysem vagyok terhes” felkiáltással megcsinált teszt igazolta a tényt: valaki más is van ott benn rajtam kívül.

Jelenleg kábé négy hetes lehet egyébként, és azt leszámítva, hogy bárhogy erőlködtem mindösszesen csak egy homályos körvonalú fekete 10×5 mm-es pacát láttam az ultrahangon a lelkesen bámészkodó doki mellett (azt mutogatta, hogy ott! ott van szerinte beágyazódva), szerencsére úgy tűnik minden rendben van. Hétfőn újabb doki. Én pedig igyekszem megszokni a gondolatot, hogy kilenc hónap még keményebb odafigyelés és önmegtartóztatás után -úristen kimondani is félelmetes-: anya leszek.